A bátorító álom után − amit Istentől kapott Béthelben − Jákób nem félt többé.
És ahogy folytatta útját a távoli Háránba, rengeteg ideje volt gondolkodni.
Tudta, hogy ezt a csodálatos álmot a létrával, ezt soha nem fogja elfelejteni!
Jákóbnak mintegy 500 mérföldet (kb. 800 kilométert) kellett gyalog megtennie.
És napról napra, sőt kilométerről kilométerre egyre csak arról az álomról elmélkedett.
Milyen hálával töltötte el az a tudat, hogy Isten megbocsátott neki! Immár bizonyos volt abban, hogy Isten még mindig szereti őt és nem hagyta őt magára.
Jákóbnak sok megpróbáltatáson kellett átmennie, amíg távol volt az otthonától, de annak az álomnak az emléke bátorsággal töltötte el őt. Isten abban az álomban ugyanazt az ígéretet ismételte meg neki, amit nagyatyjának, Ábrahámnak, valamint atyjának, Izsáknak már valamikor elmondott.
Ő lesz a következő ősatya, és utódainak adatik Kánaán földje.
Jákóbnak nagyon fontos volt emlékeznie arra, hogy mivel már őt illeti az elsőszülöttség joga, lelki vezetőként különleges felelősségek nyugodnak rajta.
Ha majd családja lesz, nem űzheti azokat a gonosz dolgokat, amiket a körülöttük élő bálványimádó népek.
Háránban élő rokonai annyira hozzászoktak azokhoz a gonosz dolgokhoz, hogy a bálványimádás bizonyos formáit maguk is űzték.
Ma is előfordul, hogy Isten gyermekeinek vannak rokonaik vagy közeli barátaik, akik űznek olyan dolgokat, amiket a hívő keresztények nem akarnak űzni.
Az ilyen embereknek azzal segítünk, ha jó példával járunk előttük azzal, ahogy élünk és beszélünk.
Jákób valami vadonatúj dolgot csinált azzal, amikor megígérte Istennek, hogy tizedet ad Istennek mindenből, amije lesz? Nem.
Ezzel csupán nagyatyja, Ábrahám példáját követte, aki tizedet fizetett Melkhisédeknek, az Isten papjának.
Jákób hálás volt a létráról szóló álomért is, és azzal, hogy visszaadja a tizedet, ami az Istené, bizonyságát adta annak, hogy minden áldása Tőle származik. 1Móz 28:22.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése